2017. március 19., vasárnap

Tizenegyedik rész - Somebody that I used to know

Húha, üdvözlök mindenkit, aki még néhanapján ide téved. Egy nagyon-nagyon husszú kihagyás után ismét itt vagyok. Nem harangoztam be, mert ha valamit tanultam az utóbbi időben az az, hogy itt semmit nem szabad megígérni. 
Az előző bejegyzésre 1498 megtekintés érkezett, és azt kell hogy mondjam; wow, wow, wow! Nem gondoltam volna, hogy a kis "kibeszélőm" ennyi embert érdekel. 
Igyekszem visszatérni. Nem ígérek semmit, de felfirkantottam egy kis tematikát a részekkel kapcsolatban - csak úgy, magamnak. Szeretnék újra aktív lenni itt is, illetve, egy nagyon kedves leányzóval már készülünk egy újabb "projekttel". De erről majd akkor, ha kézzel fogható lesz. 
Igyekszem visszatérni. Nem ígérek semmit, de felfirkantottam egy kis tematikát a részekkel kapcsolatban - csak úgy, magamnak. Szeretnék újra aktív lenni itt is, illetve, egy nagyon kedves leányzóval már készülünk egy újabb "projekttel". De erről majd akkor, ha kézzel fogható lesz. Hagyjatok magatok után egy kommentet, vagy írjatok a chatbe, hogy lássam, hányan vagyunk még. 

Jó szórakozást kívánok - már ha van kinek, egyáltalán. 

Audrey H. 

11. rész – Somebody that I used to know 


- VALAKI, AKIT ISMERTEM - 

ennek semmi értelme...
Naivan azt hittem, egy kellemesnek egyáltalán nem mondható zuhany majd segít rajtam. Persze, erről megint csak a hülye filmek tehetnek, melyek meggyőzik a nézőt, hogy minden olyan végtelenül egyszerű, ahogy azok bemutatják. És mi, kétségbeesett, elkeseredett emberek szó nélkül el hisszük, hogy így van.
A zuhany után letöröltem a párát a dekoratív fürdőszobai tükörről, és csalódottan állapítottam meg, hogy az éjszaka maradandó nyomot hagyott az arcomon. A szemeim duzzadtak, és vörösen voltak, alattuk pedig erőteljes, sötét karikák húzódtak. Olyanok, melyek egy profi sminkesnek is feladták volna azt a bizonyos leckét. Mindemellett, még mindig erőtlennek éreztem magam, az orrdugulás miatt szinte ólomsúlyúnak tűnt az egész fejem, és ha ez nem lett volna elég, a lelkem is darabokban volt. Még az utazás gondolata – mely egyébként egyenes arányosságban tartalmazná a meleg vizes zuhany lehetőségét, - sem nyugtatott meg, tekintve, hogy ez egy újabb ponttal bővítette az „Elcseszett dolgaim” című listámat. Itt ugyanis ismét felszínre tör a Dzsudzsák-probléma, amivel szintén nem akartam szembe nézni… a probléma, mely gyakorlatilag lavinaként zúdította a fejemre gyötrelmeim sokaságát.
Szorosabbra fogtam magam körül a puha törölközőt, és a fésűért nyúlva rendbe szedtem a rakoncátlan tincseimet. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna rögvest javítani a helyzetemen, inkább az utazásra koncentráltam. Megpróbáltam a legjobbat kihozni magamból, hiszen hiába is áltatnám magam, vagy hiába siránkoznék megtört kislány módjára; ideje volt munkába állnom, és élni az életem. Ez a valóság, nem pedig valamiféle érzelmekre alapuló film, szóval épp ideje összeszednem magam még akkor is, ha úgy érzem, hogy ez lehetetlen.
Mély levegőt vettem, és visszamentem a szobába, hogy felöltözzek, és felkészüljek mindenre, amire aznap számíthattam. Kellemes idő volt, így egy farmer rövidnadrágot, és egy bő fazonú, lila ujjatlant vettem fel, melyhez kitűnően passzolt a tornacipőm. A hajamat magas copfba kötöttem, és úgy döntöttem, hogy meg sem próbálom eltüntetni a karikákat a szemem alól, melyek idétlenül figyelmeztettek mindenkit, aki csak rám pillantott, hogy; ennek a lánynak bizony szar éjszkája volt. Mindennek ellenére, a pozitívum az, hogy így legalább Mario is láthatja, hogy még nem vagyok teljesen jól.
Fél hét volt, s mivel csak tíz környékén indultunk vissza, volt időm összeszedni azt a kevéske szennyest, amit az elmúlt napokban felhalmoztam. Ezeket egy bevásárló nejlontáskába tettem, s minden mást gondosan bepakoltam a bőröndömbe. Amikor készen lettem, a zsebembe süllyesztettem a telefonom, a nyakamba akasztottam a fülhallgatóm, és minden csomagomat összeszedve, az ajtót bezárva, elhagytam a szobát.
Először a portáshoz mentem, s miután leadtam a csomagjaimat megőrzésre, a mosoda felé vettem az irányt. Amíg a diákmunkás srác – akivel már korábban találkoztam, és azt hiszem, egy életre elvettem a kedvét a flörtöléstől – végezte a dolgát, én leültem az egyik székre, és böngészni kezdtem a facebookom, abban reménykedve, hogy hátha találok valami izgalmas újdonságot, amivel elterelhetném a figyelmem egy időre.

- Gyere, itt még van egy hely. – mosolygott kedvesen Király Gabi, miközben én tanácstalanul ácsorogtam a busz padlóján. Mire felkászálódtam a buszra, addigra szinte mindenki megtalálta a helyét, kivéve persze engem.
- Köszi. – viszonoztam megkönnyebbülve a kapus kedvességét, majd gyorsan levágódtam mellé, a külső ülésre. Miután a karfát beállítottam, gyorsan előkaptam a telefonom.
Egyáltalán nem volt kínos, hogy nem beszélgettünk. Az ablak mellett ült, tekintetével elidőzött az elsuhanó épületeken, és ha mégis felpillantott, akkor sem engem nézett, hanem a csapattársait, akik olykor-olykor elég viccesnek tűntek.
Szalai és Priskin vicceket meséltek egymásnak, Németh közös fotókat készített Langgal, melyeket mi is megcsodálhattunk, mivel épp mögöttük ültünk. Kleinheisler halálos nyugalommal szundikált, míg Stieber és Kádár épp tízóraiztak.
Olyan családias volt a légkör, hogy akaratom ellenére is mosolyognom kellett. Azt hinné az ember, hogy egy közel harmincfős válogatottban olyannyira eltérőek a személyiségek, hogy képtelenség mindenkinél bevágódni, ám a srácok erre gyakorlatilag az első pillanattól kezdve rácáfolnak… újra, és újra.
Ahogy a tekintetemmel körbejártam a társaságot, rögtön leragadtam Dzsudzsáknál. Érzelemmentes arccal könyökölt az ablakpárkányon, füléből kilógott a fülhallgatójának zsinórja. A távolba meredt, s úgy tűnt kizárt mindent, és mindenkit a szférájából, hiszen nem reagált sem Szalai vicceire, sem pedig Németh fotózási kérelmére.
- Nem tudod, hogy mi baja? – suttogta halkan Király, mire értetlenül ránéztem. Egy jelentőségteljes pillantást vetett a tőlünk jobbra ülő szőkeség felé, majd felhúzta a szemöldökét, és várt.
- Nem. – feleltem röviden, és tömören, majd idegesen nyomkodni kezdtem a telefonom. Semmi értelmeset nem csináltam vele, mindössze ki-be lépegettem a galériából.
- Biztos?
- Igen, biztos. – vágtam rá, de nem mertem még egyszer a szemébe nézni. – A ti kapitányotok, nektek kellene tudni, nem igaz?
- Hát jó. – sóhajtott, majd lomha mozdulattal hátra dőlt az ülésben. Ismét az ablak felé fordult, majd öklén megtámasztva az állát visszatért a suhanó táj szuggerálásához. 

Igazi, forró nyárhoz méltó hőség tombolt. A busz klímás volt ugyan, de ez az aprócska tényező nem menthetett meg attól a kíntól, amit a leszállást követő pár perc okozott.
A forró, páradús levegőt szinte harapni lehetett, a nap sugarai szó szerint elvakították az ember lányát.
- Hú, bazdmeg. - hallottam magam mögött Böde morózus hangját, mire egy jóleső mosoly terült szét az arcomon. Úgy tűnik, nem csak én viselem ilyen rosszul ezt az időjárást.
A vállaim felett lopva hátrapillantottam, hogy szemügyre vegyem a fiúkat, akik bár napszemüveggel védekeztek az UV-sugárzás ellen, mégis, látszott rajtuk, hogy szenvednek. Bár még magamnak sem mertem beismerni, tudat alatt igenis egyetlen ember reakcióját kerestem, de sajnos a helyzet változatlan volt. Dzsudzsák szintén egy napszemüveggel "álcázta" magát, a fülhallgató éppúgy lógott a mellkasán, mint a buszon. Komótosan lépkedett, úgy, mintha valaki kiszívta volna belőle az életerőt. Bal kezével hanyagul markolászta a sporttáska pántját, a jobbjában pedig a telefonja kapott helyet.
Alig észrevehetően megráztam a fejem, és arra gondoltam, mekkora hatással van rám. Talán beszélnem kellene vele... talán megérdemelné az igazságot. Talán. Viszont, mindez egyetlen percig tartott. A következő pillanatban ugyanis rájöttem, hogy az igazságot semmiképp nem mondhatom el neki. Az túl bonyolult lenne. Különben is, miért érzem magam ilyen rosszul miatta? Egy asszisztens vagyok, nem kell, hogy szoros kapcsolatot ápoljak itt bárkivel is. Mindössze néhány hét, és el is felejtik, hogy egyáltalán létezek. Akkor meg...?
Amíg én a gondolataim legmélyebb bugyraiba süllyedtem, észre sem vettem, hogy közben megérkeztünk a szállodához. Szintén néhány saroknyira voltunk a hatalmas stadionhoz, s bár az elején még élveztem a puccos szállodákat, mostanra semmi másra nem vágytam, mint egy kis magányra. Az, hogy ezt hol kapom meg, nekem édes mindegy lett volna... lehet, hogy hazavágyom? 


Miután elfoglaltuk a szobákat, elégedetten nyugtáztam, hogy egy teljesen különálló folyosón kaptam meg a szobámat, távol mindennemű focistától, távol a társasági szocializációtól. Volt még egy kis időm, amit csak magamra fordíthattam, egy óra múlva ugyanis csapatépítő tréningre vagyok hivatalos én is; de hogy minek, azt nem értem. Ők alkotnak egy csapatot, ők játszanak együtt a szó legnemesebb értelmében, és nekünk, semmitmondó lóti-futiknak semmi keresnivalónk egy ilyen tréningen.
A megmaradt időmben tehát, elkezdtem pakolászni. Tudtam, hogy pár nap múlva ismét továbbállunk - nagy adj' isten, elvesztjük a meccset, és hazamegyünk - de mégis úgy éreztem, csinálnom kell valamit. Ha tétlen maradok, abból egyenesen következik, hogy gondolkodni kezdek, és az egyáltalán nem hiányzott. Lia már annál inkább, szóval elhatároztam, hogy ma ismét felhívom. Egyrészt, ő jó hatással van rám. Kizökkent ebből a végtelennek ígérkező Dzsudzsák kontra csapat problémából, másrészt pedig rég nem tudtam róla érdemi információkat. Mióta eljöttem, csak felületes beszélgetéseket folytattunk, és ez zavart. 

Gyorsan bepakoltam azt a kevéske ruhát az ágy melletti komódba, majd kikerestem a válogatottas melegítőt, hiszen felszólítottak, hogy viselnünk kell. Amint ezzel végeztem, gyorsan szétterültem az ágyon, és felkaptam a telefonomat is.
Miután lecsekkoltam az üzenetet, melyben Bernd Storck leírta a tréning paramétereit, rögvest tárcsáztam Liát. 

- Gyorsan mondd, mert kettő helyett gályázom! - kapta fel a telefont. Egy pillanatra ledöbbentem, aztán cinkos mosolyra húztam a számat.
- Megszólalt a munka hőse. - feleltem. - Dolgozol?
- Aha, úgyhogy csak hülyéskedek. Pont ráérek beszélni. - mondta komolyan, de a végén elnevette magát. Tényleg így ment ez nálunk, mivel gyűlöltük Jimmyt is, és a kifőzdét is. - Baj van?
- Nincs. - vontam meg a vállam, bár ő ezt nem láthatta - Fél óra múlva csapatépítő tréningre kell mennem, és gondoltam felhívlak előtte.
- Jól tetted. - vágta rá - Te, szerinted mit vegyek fel egy első randira?
- Nem mindegy? Úgy is lekerül rólad. - nevettem gonoszul, leplezve a kíváncsiságot, amely képtelen volt a helyén maradni - Mesélj!
- Ez most más. - sóhajtott - Meg szeretném fogni a pasast, nem elégszem meg egyetlen éjszakával.
Ezen a ponton elhallgattam. Bár a kapcsolatunk elején Lia olyan volt, mint Teréz-anya, ahogy telt az idő, átvette a montmartrei alsóbb tízezer stílusát. Meglepett a tény, hogy komolyan gondolja ezzel a - számomra még - rejtélyes idegennel. A dolog másik oldala viszont, én nem állok a boldogsága útjába; még akkor sem, ha igazából a boldogság nem létezik... ahogy a szerelem sem. Mindkettő elhúzza előtted a jelképes mézesmadzagot, hogy aztán a sárba döngöljön.
- Mi olyan különleges ebben az ürgében? - érdeklődtem kimérten.
- Nem tudom megmagyarázni. - hallottam a hangján, hogy mosolyog. Helyben vagyunk, gondoltam. Lia máris fülig szerelmes. - Ha látnád, akkor megértenéd.
- Hát, jó. - adtam be a derekam - Válassz valami csinit. 

Részemről ezennel lezártnak tekintettem a témát. Ha valóban úgy van, ahogy ő mondja, akkor végülis felesleges faggatnom. Amennyiben komollyá válik a dolog- zárójelben megjegyezném, hogy ennek túl sok esélye úgy sincs - akkor minden bizonnyal megértem én is, azt, amit "Lia nem tud elmagyarázni." 
Persze, itt nem ért véget a beszélgetés. Ezen kívül megosztott még velem néhány undorító próbálkozást, melyekkel Jimmy, a kanos főnökünk bombázta. Annak ellenére, hogy udom, Jimmy mindenkivel ilyen, - akinek nem lóg semmi a lába közt- még jót nevettem.
Beszélt továbbá Andyről is, akinek ismét kinézőben van egy csaj. Lia kicsit félve beszélt Andy "új", kisstílű vöröskéjéről, de természetesen biztosítottam őt arról, hogy mivel nem érzek már Andy iránt semmit, nem zavar, hogy ő maga is éli az életét.
Visszagondolva, Andy volt számomra az ugródeszka, az, aki annak ellenére, hogy fogalma sem volt a lelki válságomról, a súlyos, félelmetes múltamról, megtanította újragondolni az életem. Optimizmusával feltárta előttem az élet aprócska örömeit. Utólag, igen, szerettem Andyt. Nem úgy, ahogy kellett volna, de én mindent beleadtam az érzésbe, hogy az szerelemmé fejlődhessen. Egy darabig működött, de aztán mindketten rájöttünk, hogy nem működik a kémia, ezt követően pedig elváltak az útjaink. Visszatekintve, igenis szükségem volt Andyre ahhoz, hogy idáig eljussak. Vagyis, hogy el akarjak jutni. 

Jó volt újra pletykálni a barátnőmmel. Az évek alatt összenőttünk, és ez a kis idő, amit távol töltünk egymástól, néha úgy érzem teljesen szétszakít minket. Kellenek ezek a - látszólag - semmitmondó beszélgetések ahhoz, hogy fenntarthassuk a kapcsolatunkat... ugyanis, a tény, hogy egy erős barátságnak semmi nem vethet véget, olcsó közhely. Semmi más. 

- Bocsánat. - szabadkoztam, amikor benyitottam a tréningnek kijelölt előadóterembe. Annyira lefoglalt Lia, olyannyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy teljesen elfeledkeztem magamról. Sikerült teljesen elkésnem.
Bernd Storck egy szájrándítással, néhányan pedig vigyorogva köszöntöttek. Király Gabi kedvesen integetett, hogy foglaljam el a közte, és Kleinheisler közt tátongó üres helyet. A pillantásommal körbepásztáztam a termet, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nyugodt voltam. A többi külsős a terem sarkában, egy asztalnál ült, mindössze a csapat alkotta a terem közepén lévő kört. Látszólag semmi keresnivalóm nem volt ott, de kezdett egyre kínosabbá válni a helyzet, ezért gyors léptekkel haladva levágódtam az említett játékosok közé. 

Az első feladat egyáltalán nem okozott problémát... az viszont már annál inkább, hogy nekem, vagyis nekünk miért kell részt vennünk benne.  Meg kellett fogalmaznunk két igaz, és egy hamis állítást magunkról. A többiek feladata az volt, hogy kitalálják a hazugságot. Mondanom sem kell, a csapattagok pillanatok alatt rájöttek egymás hazugságaira, szóval kezdtem egy kicsit unatkozni. Ennek semmi értelme, gondoltam.
Ebből a feladatból volt három kör, néha belevittek egy-két nehezítést, például, hogy álljunk a kör közepére, meg ilyesmik.
Épp Kádár volt soron, ránk zúdítva egy halom gyermekkori emléket, amikor körbenézve felfedeztem, hogy Dzsudzsák nincs itt. Először elhessegettem a gondolatot, azt súlykolva magamba, hogy nem érdekel. Késöbb viszont, nem bírtam ki, és óvatosan megbökdöstem Kleinheislert.
- Hol van? - suttogtam a lehető leghalkabban, értetlen arckifejezését látva a Storck melletti székre böktem.
- Senki sem tudja. - rázta a fejét. 

Ennyivel be is fejeztük a susmogást, mivel jópár szúrós tekintetet kaptunk válaszul. Próbáltam kiverni a fejemből a tényt, hogy a csapatépítő tréningről vajon milyen indokkal hiányozhat maga a csapatkapitány, de nem ment. Így, amikor három óra múlva végeztünk, még épp el tudtam kapni Király Gabit.
- Ádámmal van egy szobában. - tárta szét a karját - De őszintén, kezdek félni. Nagy meccs a mai, a reggeli edzést is kihagyta, nem beszél, sőt, még ide sem jött el. Félek, hogy ennek az eredménye miatt elúszik a meccs... - nem szóltam semmit, majd folytatta - Ezért kérdeztem, a buszon...
- Oké. - emeltem fel védekezőn a kezeimet, majd óvatosan körbenéztem, hogy hallhat-e minket valaki - Kicsit összekaptunk. Vagyis én nem, de mindegy. Mikor kezdődik az edzésetek?
- Negyed óra. - pillantott a fekete karórára, melynek hatalmas volt a számlapja. - Hátha...
- Ha nem, akkor megkeresem. - mondtam, és minden porcikámban azt kívántam, hogy ne kelljen kettesen beszélgetnem vele. 

Épp, hogy elköszöntünk, Király Gabi eltűnt, én pedig lassú léptekkel indultam a stadion felé. Nem értem ki az épületből, amikor Klainheisler hangját véltem felfedezni.
- Hé! - kiáltotta, s a folyosó falai visszaverték a hangját, mely visszhangozni kezdett. Megfordultam, s arckifejezése láttán egy kicsit én is zavarttá váltam. - Segíts.
- Én? - kérdeztem megdöbbenve. Vajon mi az, amit sztárfocista létére nem tud megoldani, és én kellek hozzá?
- Balázs... - motyogta összehúzott szemöldökkel.
- Mi van vele? - sóhajtottam, s egyre inkább féltem a választól. A fülemben visszhangoztak Gabi szavai, és őszintén imádkoztam, hogy ne legyen igaza.
- Egyszerűbb, ha megmutatom. - ragadta meg a karom, fejével az ajtó felé biccentve - Tizenkét perc van az edzésig. - magyarázta gyorsan, miközben óriási léptekkel haladva húzott maga után - Tizenkét perced van, hogy észhez térítsd. Storck nagyon pipa.
- Hé, lassabban, lassabban, oké? - kérleltem feszülten, mert nem tudtam értelmezni a helyzetet - Mi van?
- Ez. - mondta, majd megállt egy ajtó előtt, melyen a 001-es szám szerepelt. A következő pillanatban feltépte az ajtót.

Mivel előttem állt, hatalmas vállai eltakarták előlem a kilátást. Látni nem láttam a problémát, melyért iderángatott, de iszonyúan büdös alkohol szagot kezdtem érezni. Felkúszott az orromba, égette a szemem. Az a fajta szag volt, amitől az ember önmagában spicces lesz, nem még ha iszik is mellé.
- Ébresztő. - kiáltotta el magát, majd az ablakhoz lépett, és felhúzta a redőnyt. - Hallod? Kelj már fel! - rángatta le Dzsudzsákról a takarót.
Én ugyan nem láttam magam kívülről, de az biztos, hogy a döbbenet kiült az arcomra. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Hogy miért? Azért, mert a hihetetlenül szúrós szag mellé egy sokkoló kép párosult. Abban a pillanatban megértettem: Király Gabi minden egyes szava igaz volt, mindennemű félelme ott volt előttem, egyetlen személyben... és ez a személy nem más, mint a híres csapatkapitány, Dzsudzsák Balázs.  




2017. február 16., csütörtök

?!

Álmatlan éjszakákon át való elmélkedés, és egy hatalmas sóhaj keretében újra itt ülök, s bár még halványlila gőzöm sincs arról, hogy miről is fogok írni… de elkezdem.
Kicsit mosolygok is a dolog ártalmatlanságán, hisz’ közel sem vagyok biztos abban, hogy jelen vagytok-e még… az is lehet, hogy már egyetlen lélek sem szállingózik az Én, és a futballon, de mégis úgy érzem, ki kell eresztenem a gőzt. Hol máshol tegyem meg, ha nem a saját blogomon? Mert ha valaki, akkor én tudom, hogy az írás fél egészség.

Akik egész közelről ismernek, azok tudják, hogy október óta mentálisan, és pszichésen beteg emberek közt tengetem a napi nyolcórányi gyakorlatom. Kemény feladatnak hangzik, és be kell vallanom, hogy tényleg az. Kétségbeejtő a helyzet, amikor a beteged hatalmas mennyiségű problémát zúdít a nyakadba, és jogosan, mivel te vagy a segítő kéz, akinek megnyílik, akire rábízza gondjait, gondolatait és érzéseit. Segítséget vár, valamiféle építő kritikát. Emberbarát vagyok, szeretem az embereket, szeretek nekik segíteni, tehát nem csak kötelességből teszem. Bólogatok az oktatóim tanácsaira, s lassan már nem is győzik hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a munkával kapcsolatban az őszinteség, a tiszta szív és az, hogy ezt hivatással végezzem. Így is teszem. Október óta. Minden nap. Vannak betegek, akiken egyáltalán nem tudok segíteni. Nincs hozzájuk mérve elegendő szaktudásom, mégis, ha mást nem is tudok nyújtani, legalább leülök, és beszélgetek velük. Aztán vannak olyanok is, akik szépen fejlődnek; lassan, de biztosan.

Gondoljatok bele. Napi nyolc óra a suli, és a normális, hétköznapi emberekből álló munkahelyből is bőven elég.   Szorozd ezt meg legalább százzal, és megkapod azt a mértékű szellemi fáradtságot, amellyel én nap, mint nap hazautazok. Tudtam, hogy ez nem az a fajta munka, amit délután négykor otthagysz az asztalon, aztán másnapig rá sem gondolsz. Szörnyű történetekkel, szívhez szóló vallomásokkal, pozitív és egyaránt negatív érzésekkel lépek ki a gyakorlati helyem kapuján. Sokszor álmomban is előjönnek képek, mondatok és minden más, amivel a munkaidőben szembesülök. De ezt akarom csinálni. Az egyik legszebb hivatás, hiszen emberek életét válthatjuk meg vele… mégis, néha úgy érzem elnyel.

Nem fizikailag megterhelő, hanem lelkileg. Az, hogy az agyad nem tudod kikapcsolni, az, ha valamiféle magánéleti problémád van… kombinálni a kettőt, jobban mondva szétválasztani a kettőt kurva nagyon nehéz. Vannak az életemben kritikus időszakok, mint a mostani. A reggeli kávé mellé társult egy hatalmas veszekedés. Tudtam, hogy a betegek erről nem tehetnek. Tudtam, hogy mihelyst magamra veszem a fehér köpenyt be kell zárnom az „otthoni ajtót”, hiszen hogyan segíthetnék egy másik emberen, aki rám van utalva ha egyszerűen még csak rá sem tudok koncentrálni? Na ez gáz, nem a történelem felelés...


Szóval ja. Itt bolyongok valahol a hétköznapok és a munka közt, és fogalmam sincs merre induljak. Fogalmam sincs mit lépjek, mielőtt még a mentális építésből mentális rombolás válik.
Nem felejtettem el az oldalt. Rengetegszer eszembe jut, mégis, valahogy sosem jut rá energia. Nem szeretném a fent említett dolgokat beleszőni, ezért is tettem egy darabig pihenőre a témát.
Visszatérek, ígérem. Csak legyen, aki kivárja. 

2016. október 27., csütörtök

Mi történt?

" Minden nap szánj rá egy percet, hogy megerősítsd a céltudatosságod. Te magad is meg fogsz lepődni, hogy mire vagy képes. "
Valószínűleg nem én vagyok az egyedüli ember ezen a bolygón, aki idézőjelesen túlvállalta magát. Mindannak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy vannak emberek, akik az én problémáimra tekintvén csak legyintenének, hisz sokan keményen dolgoznak napi 12 órát, vannak, akik sokkal több mindent vállalnak be a családjukért, meg úgy alapból is rohanás az életük, és a kedvencem, amikor azzal jönnek, hogy " (...) majd az egyetemen megtudod! ". 
A helyzet az, hogy Ti, kedves olvasók, ha esetleg még gimibe jártok, akkor adjatok hálát, amiért csak tanulni kell, és csak ennyi problémátok van.
Sokan kérdeztétek, hogy mi történt, miért nem hozom a részeket, vagy, hogy egyáltalán hol vagyok, de őszintén, nem volt kedvem egyesével válaszolgatni az e-mailekre, szóval most nagyvonalakban leírom, hogy mi a helyzet. Előre is elnézést, ha ezzel valakinek a lelki világába taposok, de én így látom a dolgokat jelen pillanatban, és úgy érzem, hogy ez reális. Na, nézzük akkor. 

Amikor gimis voltam, - ez úgy hangzik, mintha régen lett volna, pedig nem... - alig vártam, hogy leérettségizzek. Ezt be lehet tudni az osztályközösségnek, a tanároknak, bárminek, de az biztos, hogy örömkönnyeket hullattam, amikor megkaptam azt a csodaszép kék bizonyítványt. Sokak szájából hallottam, hogy a középiskola a végére válik igazán kínzóvá, és igen, ezzel teljes mértékben egyet értek. Miért? Nos, azért, mert naivan azt hinnéd, végzősként csupa móka, és kacagás lesz az éved annak ellenére is, hogy tudod, júniusban számot kell adnod a tudásodról. Nem megyek bele túlságosan, hogy nekem milyen volt a végzős évem, de azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy borzalmas. A tanulni való csak gyűlik, tepersz mint az állat, részt veszel az osztályvitákban, de néha inkább csak lejjebb csúszol a széken, mintha ott sem lennél. Délutánokat, hétvégéket áldozol be egy szar osztálytáncért, amit igazából te nem is akartál, de a többség dönt, és mindezek mellett tanulj, mert mert muszáj, hiszen a pontokért mindent! Mindenki rettegve beszél az érettségiről, mondván, nem tudják hogy fogsz leérettségizni ha nem tanulsz, aztán, amikor odaérsz a vizsga napjához, beülsz a terembe, akkor már úgy is mindegy. Amikor pedig kijössz, elgondolkozol rajta: " basszus, ennyi?". Lehet, hogy a szerencsések közé tartozom, és minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy "jó fejem van", mert igen rövid idő alatt megtanulom amit kell, és az viszonylag sokáig meg is marad, no meg a szerencse, mert azért az is kell hozzá, de őszintén szólva, mikor kijöttem a vizsgateremből elgondolkodtam rajta: mire volt jó ez az utolsó év? Persze, megtanultuk az anyagokat, meg ilyenek, de az egész érettségis mizéria felesleges volt. Lehet, hogy ezt nem kellene reklámoznom, de volt olyan témazáró dolgozat, meg felelés, amire többet tanultam, mint magára az érettségire. 
Na de mindegy is, ennek a bejegyzésnek nem a középiskolás éveim boncolgatása lenne a célja, de úgy érzem, fontos tudnotok ezeket annak érdekében, hogy megértsétek, hogy miért nem vagyok itt. 

Leérettségiztem, ugyebár. Én nem akartam egyetemre menni, minden vágyam volt, hogy bekerüljek a rendészetibe. Mindenki azt mondta, és én is úgy gondoltam, hogy olyan iskolába akarok menni, amihez kedvem van, hiszen minek tanuljak x évig valamit, amitől feláll a hátamon a szőr? Mindegy. Heteket, hónapokat áldoztunk be a felvételire való készülésre. Előnyben voltam, hiszen amióta az eszemet tudom sportolok; ne, ne értsd félre, nem azért, mert fogyni akartam, nem azért, mert a sport egészséges, hanem azért, mert szerettem játszani. Jó volt a csapatunk, egy tündér volt az edzőnk, és jól esett az elismerés, amikor egy-egy meccs után házibajnokokként indultunk az öltözőbe.
Eljött a felvételi napja, a fizikai és a műveltségi része is pipa, de aztán jött az orvosi. Nem ragozom tovább, a lényeg, hogy nem vettek fel, és ott maradtam egy csomó kérdőjel között: na, most akkor hogyan tovább? Kapkodtam össze vissza, mint egy eszelős, mert nem volt "B"- tervem. Nem érdekelt semmi, de tudtam, hogy tovább kell tanulnom.
Végül úgy döntöttem, hogy egyetemre fogok járni, szociális pályára. A volt tanáraim, ismerősök, rokonok; mindenki azzal traktált, hogy az egyetem nehéz. Sokat kell tanulni, nehezek a vizsgák. Engem ez nem zavart, mert mint említettem, szerettem tanulni, és hálistennek könnyedén vettem az akadályokat. 
A sok rizsa után elérkeztünk végre ahhoz a részhez, hogy miért nem vagyok itt. Nos, mikor a bejegyzés elején azt mondtam, örüljetek a giminek, hogy csak tanulnotok kell, akkor azt komolyan is gondoltam. A középiskola álom, ehhez képest (és akkor tekintsünk el a bunkó emberektől, meg úgy nagyjából mindenkitől, és vegyük alapul magát a rendszert.)
Négy, hat, nyolc évig egy megszokott rutin alapján működött a napod, a heted vagy úgy alapból az éved. Tudtad, hogy szeptemberben évnyitó, reggel nyolckor, ide mész, és ezt csinálod, stb. Tudtad, hogy mit engedhetsz meg magadnak, és mit nem, ha álmodból felkeltettek is tudtad, hogy aznap mit kell csinálnod: azért, mert az egész rendszer így volt felépítve. Na, én hatosztályos gimibe jártam, tehát nekem hat évig volt ez a monotonitás. Akkor döbbentem csak rá arra, hogy milyen jó is volt, amikor már nem oda tartoztam. Az egyetem mellett dolgozom, gyakorlatra járok, jogosítványt csinálok, és úgy érzem, hogy sok. Ha belenézek a naptáramba, ( mert igen, be kellett szereznem egyet, hisz ezt már nem lehetett bírni ) néha legszívesebben sírva fakadnék. 
Ha csak a jövőhetemet nézem, gyakorlaton lennék, mellette dolgozom, de forgalmi vizsgára is ki vagyok írva. Amikor pedig hazaérek, és kvázi semmi dolgom ( ami amúgy elég ritka ), akkor már nincs kedvem leülni ide. 
Imádom az oldalt, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ennyi volt, 10 rész után befejezem. Nem ígérgetek, mert legutóbb is megígértem, hogy hozom a következőt, és nem sikerült. Inkább nem mondok időpontot, iratkozzatok fel, és akkor kapjátok az értesítőt, hogy mikor érkezett új rész.
Ja, meg a másik. Sokan kérdeztétek, hogy miért nem rakom fel a fejezeteket ha egyszer készen vannak. Na, akkor tisztázzuk. Azért, mert aki ír, az tudja; mindig találsz benne hibát. Ha nem nyelvtanit, akkor csak úgy egyszerűen nem tetszik az a mondat, legszívesebben kicserélnéd, stb. Csak olyan részeket adok ki a kezeim közül, amivel meg vagyok elégedve. 
Meg akartalak lepni Titeket a folytatással, hiszen most lesz 4 nap, meg asszem' a gimiben is szünet lesz, szóval lett volna időtök olvasni, de lehet, hogy nem lesz belőle semmi. Csütörtökön vizsgázok, pénteken pedig ZH-t írok. Majd meglátjuk. 

Veletek mi a helyzet? Ti hogy élitek meg a végzős/nem végzős éveiteket? Lehet, hogy csak én érzek így a gimivel kapcsolatban? Írjatok bátran.

Audrey H.

2016. szeptember 11., vasárnap

Tizedik rész - Veszedelmes viszonyok

Hello! 

Úgy van, végre elkészültem. Mivel maratoni részt ígértem, pontos adatokkal szolgálva azt kell mondanom, hogy ez a fejezet 15 oldal, és 7000 karakter. 
Nehéz volt neki kezdeni, tekintve, hogy ezt egyszer már megírtam, de végül sikerült rávenni magam a lehetetlenre. Köszönöm mindenkinek a kedves szavakat, a bíztatást, nagyon jól esik. Részben ez motivált, hiszen nem akartalak titeket cserben hagyni. 
Annyit hozzátennék még, hogy nem teljesen tudtam alkalmazkodni az előzetesben írt paraméterekhez - és most nem csak a terjedelemre gondolok, hanem úgy összességében a cselekményre is. Eredetileg helyet kapott volna ebben egy jókora Dzsudzsákos rész is, de sajnos ezt el kell halasztanom a következő részig. Nem akarok spoilerezni, de azt elárulom, hogy érdemes lesz várni rá. 

A cseréket kiraktam, szombaton pedig ismét találkozunk, immáron menetrend szerint. 

Csóközön: Audrey H.

A "***" -gal feltüntetett rész egy visszaemlékezés. Azért jelöltem így, mert az álmokat dőlt betűkkel különböztetem meg, és kellett valami, amivel a merengést is jelezhetem. 


2016. szeptember 4., vasárnap

Suicide

A cím a lelkiállapotomat tükrözi. A következő történt:
Reggel gyanútlanul felcsapom a laptop fedelét, gondolván jófej leszek, és ha 3 nap késéssel is, de közzéteszem - az amúgy még igencsak javításra szoruló - tizedik részt. Aha. Gondolhattam volna, hogy beüt a karch, hiszen az nem lehet, hogy minden ilyen simán menjen. 
Ugyebár szeptember elsejére ígértem a Veszedelmes viszonyokat, harmadikára pedig a 11. részt (aminek amúgy van konkrét címe is, de nem fogom lelőni a poént.) Ahogy az lenni szokott, az utolsó utáni pillanatban ültem le ismét megírni a következő részt. Viszonylag simán ment, eltekintve attól, hogy valami borzasztóan amatőr színvonalat ütöttem meg vele. Félreértés ne essék, a cselekménnyel nem volt gond, de a szóhasználat... na mindegy, szóval itt, blogspoton elmentettem (ja, igen, itt, és nem wordben, gondolván ezen még van mit csiszolni, majd elmentem akkor, ha teljesen kész lesz), és folytattam tovább a tizenegyedik, tizenkettedik, végül pedig a tizenharmadik rész feléig.
Ahogy említettem, reggel végre rávettem magam, hogy az esetleges hibákat kijavítva közzétegyem Nektek, és mivel szembesülök? Egy apró hiba, és minden eltűnt. Amikor azt mondom, minden, akkor tömény 11 oldalnyi anyagra gondolok. Fogalmam sincs, hogy hogy lehettem ilyen béna, de már nem tudok vele mit csinálni.
Lévén, hogy nem sokra megyek az előre megírt, további két és fél fejezettel, most tanácstalanul, és kissé összetörve gépelem a soraimat. Szeptember van, nekem is rövidesen indul a suli, de ha még ez sem lenne elég, tele a naptáram mindenféle vizsgával, meg teendővel. Nem hiszem, hogy egyhamar lesz kapacitásom újraírni a Veszedelmes viszonyokat, de igyekszem.
És ismét itt tartunk. Felelőtlenül, meggondolatlanul ígérgetek, aztán pedig magyarázkodok, mert még véletlenül sem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy én azt szeretném.
Ezúttal nem ígérek semmit, meglátjuk, könnyebb dolgom lesz-e így, határidők nélkül.
Kicsit más téma, mert minden rosszban van valami jó. Az előző posztban említettem, hogy változások lesznek az Információk menüpontban, és a napokban erre is szakítottam időt - mert úgy gondoltam, addig kell írnom, amíg van rá időm. Kicsi, naiv Audrey.
Írtam egy keveset a szereplőkről, megválaszoltam pár kérdést, de még így is akadtak olyanok, amiket bővebben ki kellene fejtenem, szóval most a tizedik részen kívül ezzel is foglalkozni fogok. Csalódott vagyok, mert ha vannak köztetek, akik írók, akkor azok tudják, hogy milyen nagy meló megírni egy fejezetet még akkor is, ha az csak átlagos hosszúságú. Ez viszont maratoni rész lett volna. Szóval ja, ezúton is gratulálok magamnak, mert miért is ne.
Kell most egy kis idő, - pár óra, napok, extrém esetben hetek - amíg megnyugszom egy kicsit, és újra bele nem kezdek. Addig is oldalt megtaláljátok a novellát, amit a versenyre írtam.
Az Öngyilkos szerelemre is rengeteg időmet beáldoztam, mire kiderült, hogy a verseny elmarad. Ja, már nem is csodálkozom, ilyen az én formám.
Ja, amúgy a cseréket továbbra is rendíthetetlenül pakolom kifelé, szóval csak keressetek meg nyugodtan.

UI.: Szóval, nem ígérek semmit. Majd egyszer jövök, addig is olvassátok el az Öngyilkos szerelmet, írjatok pár sor véleményt, és élvezzétek a nyarat - ami hivatalosan már négy kerek napja tovaszállt, de azért az előttünk álló néhány napra ráakaszthatjuk a jelzőt...


2016. augusztus 30., kedd

Kilencedik rész - Minden amit akartál, és minden, amit nem


Üdvözlet!
Tudom, megint megbízhatatlan, és gonosz blogger vagyok, hiszen szombaton nem jelentkeztem az új résszel. Nem fogok kifogásokat gyártani, de azt mind tudhatjátok, hogyha valamihez nincs kedvetek, és csak a határidő miatt csináljátok, akkor annak sosincs jó vége. 
Minőségi munkát akarok kiadni a kezemből, és ehhez az kell, hogy nyugodtan le tudjak ülni, és meg tudjam írni az adott részt. Nem akarok összecsapott munkát elétek tolni. Ezt remélem azért megértitek.
Van azonban néhány újdonság, amik igazából csak apró dolgok, de azért felsorolom Nektek.
× A cseréket folyamatosan kiteszem, még akkor is, ha nem jelentkezem új résszel, szóval ez miatt ne aggódjatok. (ja, amúgy, ezt nem tudom miért ide írtam, ez egyáltalán nem újdonság)
× Jelentkeztem egy versenyre, amit az alábbi linken Ti is elérhettek. Amint lejár a nevezési határidő, itt is közzéteszem a novellát, amit a pályázatra írtam. Addig is, annyit elárulok, hogy abban a novellában Viki, és a titokzatos - számotokra még idegen - expasi kapcsolatának egy jelentős részét boncolgatom. Más helyen játszódik, és más időben, de a karakterek ugyanazok, mint itt, ebben a történetben.
× Mától elérhető az új modul, amelynek segítségével nagyjából felkészülhettek arra, hogy mi vár rátok a következő fejezetben. Az ott feltüntetett dátumok többnyire pontosak lesznek, igyekszem nem elcsúszni majd.
× Rengetegen írtok nekem privátban, amit nagyon köszönök. Iszonyatosan jó érzés látni, olvasni, hogy szeretitek a "munkámat". Rengeteg kérdés érkezik a szereplőkre, a történetre vonatkozóan, ezért úgy döntöttem, hogy az Információ menüpontba készítek egy kis összegzést. Kezdetben azokat a dolgokat írom le, amiket spoiler nélkül megoszthatok veletek, de nem mondom, hogy nem bukkantok majd rá néhány extra információra a történettel kapcsolatban. Valamint (!!!) kiválogatom a folyton ismétlődő kérdéseket is, illetve, ha lesznek érdekesek, akkor azokra is válaszolni fogok. Tehát, ha van valami, ami érdekelne, akkor nincs más dolgod, mint jelezni nekem a chatben, kommentben vagy esetleg e-mailben. Azokra a kérdésekre, amelyeket érdemesnek találokpublikálni, nem fogok válaszüzenetet küldeni, csak akkor, ha az Információkban már megválaszoltam. Lehet, hogy ez most egy kicsit bonyolultnak tűnik, de higyjétek el, nem az. Igaz, még nem vagyok vele teljesen kész, de a napokban ezt is pótolom.
× A műsorrendünk a héten felborul. Tegnap volt két hónapos az oldal, és eszméletlenül örültem, ahogy átfutottam a statisztikát. Hihetetlenek vagytok, komolyan mondom. Örülök, hogy velem együtt Ti is itt vagytok, még akkor is, ha a legtöbbetek nem kommentel. ( Bár, azért megsúgom, szükség lenne visszajelzésre, de még mindig nem tartom magam annyira görénynek, hogy kommenthatárt szabjak a részekhez... )
Tehát. Csütörtökön, amolyan iskolakezdési, plusz kéthónapos évfordulós ajándékként hozom a tizedik, szombaton pedig a heti, tizenegyedik részt. 

Audrey H.
[ kontakt : audreyh@gmail.hu ]