2017. március 19., vasárnap

Tizenegyedik rész - Somebody that I used to know

Húha, üdvözlök mindenkit, aki még néhanapján ide téved. Egy nagyon-nagyon husszú kihagyás után ismét itt vagyok. Nem harangoztam be, mert ha valamit tanultam az utóbbi időben az az, hogy itt semmit nem szabad megígérni. 
Az előző bejegyzésre 1498 megtekintés érkezett, és azt kell hogy mondjam; wow, wow, wow! Nem gondoltam volna, hogy a kis "kibeszélőm" ennyi embert érdekel. 
Igyekszem visszatérni. Nem ígérek semmit, de felfirkantottam egy kis tematikát a részekkel kapcsolatban - csak úgy, magamnak. Szeretnék újra aktív lenni itt is, illetve, egy nagyon kedves leányzóval már készülünk egy újabb "projekttel". De erről majd akkor, ha kézzel fogható lesz. 
Igyekszem visszatérni. Nem ígérek semmit, de felfirkantottam egy kis tematikát a részekkel kapcsolatban - csak úgy, magamnak. Szeretnék újra aktív lenni itt is, illetve, egy nagyon kedves leányzóval már készülünk egy újabb "projekttel". De erről majd akkor, ha kézzel fogható lesz. Hagyjatok magatok után egy kommentet, vagy írjatok a chatbe, hogy lássam, hányan vagyunk még. 

Jó szórakozást kívánok - már ha van kinek, egyáltalán. 

Audrey H. 

11. rész – Somebody that I used to know 


- VALAKI, AKIT ISMERTEM - 

ennek semmi értelme...
Naivan azt hittem, egy kellemesnek egyáltalán nem mondható zuhany majd segít rajtam. Persze, erről megint csak a hülye filmek tehetnek, melyek meggyőzik a nézőt, hogy minden olyan végtelenül egyszerű, ahogy azok bemutatják. És mi, kétségbeesett, elkeseredett emberek szó nélkül el hisszük, hogy így van.
A zuhany után letöröltem a párát a dekoratív fürdőszobai tükörről, és csalódottan állapítottam meg, hogy az éjszaka maradandó nyomot hagyott az arcomon. A szemeim duzzadtak, és vörösen voltak, alattuk pedig erőteljes, sötét karikák húzódtak. Olyanok, melyek egy profi sminkesnek is feladták volna azt a bizonyos leckét. Mindemellett, még mindig erőtlennek éreztem magam, az orrdugulás miatt szinte ólomsúlyúnak tűnt az egész fejem, és ha ez nem lett volna elég, a lelkem is darabokban volt. Még az utazás gondolata – mely egyébként egyenes arányosságban tartalmazná a meleg vizes zuhany lehetőségét, - sem nyugtatott meg, tekintve, hogy ez egy újabb ponttal bővítette az „Elcseszett dolgaim” című listámat. Itt ugyanis ismét felszínre tör a Dzsudzsák-probléma, amivel szintén nem akartam szembe nézni… a probléma, mely gyakorlatilag lavinaként zúdította a fejemre gyötrelmeim sokaságát.
Szorosabbra fogtam magam körül a puha törölközőt, és a fésűért nyúlva rendbe szedtem a rakoncátlan tincseimet. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna rögvest javítani a helyzetemen, inkább az utazásra koncentráltam. Megpróbáltam a legjobbat kihozni magamból, hiszen hiába is áltatnám magam, vagy hiába siránkoznék megtört kislány módjára; ideje volt munkába állnom, és élni az életem. Ez a valóság, nem pedig valamiféle érzelmekre alapuló film, szóval épp ideje összeszednem magam még akkor is, ha úgy érzem, hogy ez lehetetlen.
Mély levegőt vettem, és visszamentem a szobába, hogy felöltözzek, és felkészüljek mindenre, amire aznap számíthattam. Kellemes idő volt, így egy farmer rövidnadrágot, és egy bő fazonú, lila ujjatlant vettem fel, melyhez kitűnően passzolt a tornacipőm. A hajamat magas copfba kötöttem, és úgy döntöttem, hogy meg sem próbálom eltüntetni a karikákat a szemem alól, melyek idétlenül figyelmeztettek mindenkit, aki csak rám pillantott, hogy; ennek a lánynak bizony szar éjszkája volt. Mindennek ellenére, a pozitívum az, hogy így legalább Mario is láthatja, hogy még nem vagyok teljesen jól.
Fél hét volt, s mivel csak tíz környékén indultunk vissza, volt időm összeszedni azt a kevéske szennyest, amit az elmúlt napokban felhalmoztam. Ezeket egy bevásárló nejlontáskába tettem, s minden mást gondosan bepakoltam a bőröndömbe. Amikor készen lettem, a zsebembe süllyesztettem a telefonom, a nyakamba akasztottam a fülhallgatóm, és minden csomagomat összeszedve, az ajtót bezárva, elhagytam a szobát.
Először a portáshoz mentem, s miután leadtam a csomagjaimat megőrzésre, a mosoda felé vettem az irányt. Amíg a diákmunkás srác – akivel már korábban találkoztam, és azt hiszem, egy életre elvettem a kedvét a flörtöléstől – végezte a dolgát, én leültem az egyik székre, és böngészni kezdtem a facebookom, abban reménykedve, hogy hátha találok valami izgalmas újdonságot, amivel elterelhetném a figyelmem egy időre.

- Gyere, itt még van egy hely. – mosolygott kedvesen Király Gabi, miközben én tanácstalanul ácsorogtam a busz padlóján. Mire felkászálódtam a buszra, addigra szinte mindenki megtalálta a helyét, kivéve persze engem.
- Köszi. – viszonoztam megkönnyebbülve a kapus kedvességét, majd gyorsan levágódtam mellé, a külső ülésre. Miután a karfát beállítottam, gyorsan előkaptam a telefonom.
Egyáltalán nem volt kínos, hogy nem beszélgettünk. Az ablak mellett ült, tekintetével elidőzött az elsuhanó épületeken, és ha mégis felpillantott, akkor sem engem nézett, hanem a csapattársait, akik olykor-olykor elég viccesnek tűntek.
Szalai és Priskin vicceket meséltek egymásnak, Németh közös fotókat készített Langgal, melyeket mi is megcsodálhattunk, mivel épp mögöttük ültünk. Kleinheisler halálos nyugalommal szundikált, míg Stieber és Kádár épp tízóraiztak.
Olyan családias volt a légkör, hogy akaratom ellenére is mosolyognom kellett. Azt hinné az ember, hogy egy közel harmincfős válogatottban olyannyira eltérőek a személyiségek, hogy képtelenség mindenkinél bevágódni, ám a srácok erre gyakorlatilag az első pillanattól kezdve rácáfolnak… újra, és újra.
Ahogy a tekintetemmel körbejártam a társaságot, rögtön leragadtam Dzsudzsáknál. Érzelemmentes arccal könyökölt az ablakpárkányon, füléből kilógott a fülhallgatójának zsinórja. A távolba meredt, s úgy tűnt kizárt mindent, és mindenkit a szférájából, hiszen nem reagált sem Szalai vicceire, sem pedig Németh fotózási kérelmére.
- Nem tudod, hogy mi baja? – suttogta halkan Király, mire értetlenül ránéztem. Egy jelentőségteljes pillantást vetett a tőlünk jobbra ülő szőkeség felé, majd felhúzta a szemöldökét, és várt.
- Nem. – feleltem röviden, és tömören, majd idegesen nyomkodni kezdtem a telefonom. Semmi értelmeset nem csináltam vele, mindössze ki-be lépegettem a galériából.
- Biztos?
- Igen, biztos. – vágtam rá, de nem mertem még egyszer a szemébe nézni. – A ti kapitányotok, nektek kellene tudni, nem igaz?
- Hát jó. – sóhajtott, majd lomha mozdulattal hátra dőlt az ülésben. Ismét az ablak felé fordult, majd öklén megtámasztva az állát visszatért a suhanó táj szuggerálásához. 

Igazi, forró nyárhoz méltó hőség tombolt. A busz klímás volt ugyan, de ez az aprócska tényező nem menthetett meg attól a kíntól, amit a leszállást követő pár perc okozott.
A forró, páradús levegőt szinte harapni lehetett, a nap sugarai szó szerint elvakították az ember lányát.
- Hú, bazdmeg. - hallottam magam mögött Böde morózus hangját, mire egy jóleső mosoly terült szét az arcomon. Úgy tűnik, nem csak én viselem ilyen rosszul ezt az időjárást.
A vállaim felett lopva hátrapillantottam, hogy szemügyre vegyem a fiúkat, akik bár napszemüveggel védekeztek az UV-sugárzás ellen, mégis, látszott rajtuk, hogy szenvednek. Bár még magamnak sem mertem beismerni, tudat alatt igenis egyetlen ember reakcióját kerestem, de sajnos a helyzet változatlan volt. Dzsudzsák szintén egy napszemüveggel "álcázta" magát, a fülhallgató éppúgy lógott a mellkasán, mint a buszon. Komótosan lépkedett, úgy, mintha valaki kiszívta volna belőle az életerőt. Bal kezével hanyagul markolászta a sporttáska pántját, a jobbjában pedig a telefonja kapott helyet.
Alig észrevehetően megráztam a fejem, és arra gondoltam, mekkora hatással van rám. Talán beszélnem kellene vele... talán megérdemelné az igazságot. Talán. Viszont, mindez egyetlen percig tartott. A következő pillanatban ugyanis rájöttem, hogy az igazságot semmiképp nem mondhatom el neki. Az túl bonyolult lenne. Különben is, miért érzem magam ilyen rosszul miatta? Egy asszisztens vagyok, nem kell, hogy szoros kapcsolatot ápoljak itt bárkivel is. Mindössze néhány hét, és el is felejtik, hogy egyáltalán létezek. Akkor meg...?
Amíg én a gondolataim legmélyebb bugyraiba süllyedtem, észre sem vettem, hogy közben megérkeztünk a szállodához. Szintén néhány saroknyira voltunk a hatalmas stadionhoz, s bár az elején még élveztem a puccos szállodákat, mostanra semmi másra nem vágytam, mint egy kis magányra. Az, hogy ezt hol kapom meg, nekem édes mindegy lett volna... lehet, hogy hazavágyom? 


Miután elfoglaltuk a szobákat, elégedetten nyugtáztam, hogy egy teljesen különálló folyosón kaptam meg a szobámat, távol mindennemű focistától, távol a társasági szocializációtól. Volt még egy kis időm, amit csak magamra fordíthattam, egy óra múlva ugyanis csapatépítő tréningre vagyok hivatalos én is; de hogy minek, azt nem értem. Ők alkotnak egy csapatot, ők játszanak együtt a szó legnemesebb értelmében, és nekünk, semmitmondó lóti-futiknak semmi keresnivalónk egy ilyen tréningen.
A megmaradt időmben tehát, elkezdtem pakolászni. Tudtam, hogy pár nap múlva ismét továbbállunk - nagy adj' isten, elvesztjük a meccset, és hazamegyünk - de mégis úgy éreztem, csinálnom kell valamit. Ha tétlen maradok, abból egyenesen következik, hogy gondolkodni kezdek, és az egyáltalán nem hiányzott. Lia már annál inkább, szóval elhatároztam, hogy ma ismét felhívom. Egyrészt, ő jó hatással van rám. Kizökkent ebből a végtelennek ígérkező Dzsudzsák kontra csapat problémából, másrészt pedig rég nem tudtam róla érdemi információkat. Mióta eljöttem, csak felületes beszélgetéseket folytattunk, és ez zavart. 

Gyorsan bepakoltam azt a kevéske ruhát az ágy melletti komódba, majd kikerestem a válogatottas melegítőt, hiszen felszólítottak, hogy viselnünk kell. Amint ezzel végeztem, gyorsan szétterültem az ágyon, és felkaptam a telefonomat is.
Miután lecsekkoltam az üzenetet, melyben Bernd Storck leírta a tréning paramétereit, rögvest tárcsáztam Liát. 

- Gyorsan mondd, mert kettő helyett gályázom! - kapta fel a telefont. Egy pillanatra ledöbbentem, aztán cinkos mosolyra húztam a számat.
- Megszólalt a munka hőse. - feleltem. - Dolgozol?
- Aha, úgyhogy csak hülyéskedek. Pont ráérek beszélni. - mondta komolyan, de a végén elnevette magát. Tényleg így ment ez nálunk, mivel gyűlöltük Jimmyt is, és a kifőzdét is. - Baj van?
- Nincs. - vontam meg a vállam, bár ő ezt nem láthatta - Fél óra múlva csapatépítő tréningre kell mennem, és gondoltam felhívlak előtte.
- Jól tetted. - vágta rá - Te, szerinted mit vegyek fel egy első randira?
- Nem mindegy? Úgy is lekerül rólad. - nevettem gonoszul, leplezve a kíváncsiságot, amely képtelen volt a helyén maradni - Mesélj!
- Ez most más. - sóhajtott - Meg szeretném fogni a pasast, nem elégszem meg egyetlen éjszakával.
Ezen a ponton elhallgattam. Bár a kapcsolatunk elején Lia olyan volt, mint Teréz-anya, ahogy telt az idő, átvette a montmartrei alsóbb tízezer stílusát. Meglepett a tény, hogy komolyan gondolja ezzel a - számomra még - rejtélyes idegennel. A dolog másik oldala viszont, én nem állok a boldogsága útjába; még akkor sem, ha igazából a boldogság nem létezik... ahogy a szerelem sem. Mindkettő elhúzza előtted a jelképes mézesmadzagot, hogy aztán a sárba döngöljön.
- Mi olyan különleges ebben az ürgében? - érdeklődtem kimérten.
- Nem tudom megmagyarázni. - hallottam a hangján, hogy mosolyog. Helyben vagyunk, gondoltam. Lia máris fülig szerelmes. - Ha látnád, akkor megértenéd.
- Hát, jó. - adtam be a derekam - Válassz valami csinit. 

Részemről ezennel lezártnak tekintettem a témát. Ha valóban úgy van, ahogy ő mondja, akkor végülis felesleges faggatnom. Amennyiben komollyá válik a dolog- zárójelben megjegyezném, hogy ennek túl sok esélye úgy sincs - akkor minden bizonnyal megértem én is, azt, amit "Lia nem tud elmagyarázni." 
Persze, itt nem ért véget a beszélgetés. Ezen kívül megosztott még velem néhány undorító próbálkozást, melyekkel Jimmy, a kanos főnökünk bombázta. Annak ellenére, hogy udom, Jimmy mindenkivel ilyen, - akinek nem lóg semmi a lába közt- még jót nevettem.
Beszélt továbbá Andyről is, akinek ismét kinézőben van egy csaj. Lia kicsit félve beszélt Andy "új", kisstílű vöröskéjéről, de természetesen biztosítottam őt arról, hogy mivel nem érzek már Andy iránt semmit, nem zavar, hogy ő maga is éli az életét.
Visszagondolva, Andy volt számomra az ugródeszka, az, aki annak ellenére, hogy fogalma sem volt a lelki válságomról, a súlyos, félelmetes múltamról, megtanította újragondolni az életem. Optimizmusával feltárta előttem az élet aprócska örömeit. Utólag, igen, szerettem Andyt. Nem úgy, ahogy kellett volna, de én mindent beleadtam az érzésbe, hogy az szerelemmé fejlődhessen. Egy darabig működött, de aztán mindketten rájöttünk, hogy nem működik a kémia, ezt követően pedig elváltak az útjaink. Visszatekintve, igenis szükségem volt Andyre ahhoz, hogy idáig eljussak. Vagyis, hogy el akarjak jutni. 

Jó volt újra pletykálni a barátnőmmel. Az évek alatt összenőttünk, és ez a kis idő, amit távol töltünk egymástól, néha úgy érzem teljesen szétszakít minket. Kellenek ezek a - látszólag - semmitmondó beszélgetések ahhoz, hogy fenntarthassuk a kapcsolatunkat... ugyanis, a tény, hogy egy erős barátságnak semmi nem vethet véget, olcsó közhely. Semmi más. 

- Bocsánat. - szabadkoztam, amikor benyitottam a tréningnek kijelölt előadóterembe. Annyira lefoglalt Lia, olyannyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy teljesen elfeledkeztem magamról. Sikerült teljesen elkésnem.
Bernd Storck egy szájrándítással, néhányan pedig vigyorogva köszöntöttek. Király Gabi kedvesen integetett, hogy foglaljam el a közte, és Kleinheisler közt tátongó üres helyet. A pillantásommal körbepásztáztam a termet, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nyugodt voltam. A többi külsős a terem sarkában, egy asztalnál ült, mindössze a csapat alkotta a terem közepén lévő kört. Látszólag semmi keresnivalóm nem volt ott, de kezdett egyre kínosabbá válni a helyzet, ezért gyors léptekkel haladva levágódtam az említett játékosok közé. 

Az első feladat egyáltalán nem okozott problémát... az viszont már annál inkább, hogy nekem, vagyis nekünk miért kell részt vennünk benne.  Meg kellett fogalmaznunk két igaz, és egy hamis állítást magunkról. A többiek feladata az volt, hogy kitalálják a hazugságot. Mondanom sem kell, a csapattagok pillanatok alatt rájöttek egymás hazugságaira, szóval kezdtem egy kicsit unatkozni. Ennek semmi értelme, gondoltam.
Ebből a feladatból volt három kör, néha belevittek egy-két nehezítést, például, hogy álljunk a kör közepére, meg ilyesmik.
Épp Kádár volt soron, ránk zúdítva egy halom gyermekkori emléket, amikor körbenézve felfedeztem, hogy Dzsudzsák nincs itt. Először elhessegettem a gondolatot, azt súlykolva magamba, hogy nem érdekel. Késöbb viszont, nem bírtam ki, és óvatosan megbökdöstem Kleinheislert.
- Hol van? - suttogtam a lehető leghalkabban, értetlen arckifejezését látva a Storck melletti székre böktem.
- Senki sem tudja. - rázta a fejét. 

Ennyivel be is fejeztük a susmogást, mivel jópár szúrós tekintetet kaptunk válaszul. Próbáltam kiverni a fejemből a tényt, hogy a csapatépítő tréningről vajon milyen indokkal hiányozhat maga a csapatkapitány, de nem ment. Így, amikor három óra múlva végeztünk, még épp el tudtam kapni Király Gabit.
- Ádámmal van egy szobában. - tárta szét a karját - De őszintén, kezdek félni. Nagy meccs a mai, a reggeli edzést is kihagyta, nem beszél, sőt, még ide sem jött el. Félek, hogy ennek az eredménye miatt elúszik a meccs... - nem szóltam semmit, majd folytatta - Ezért kérdeztem, a buszon...
- Oké. - emeltem fel védekezőn a kezeimet, majd óvatosan körbenéztem, hogy hallhat-e minket valaki - Kicsit összekaptunk. Vagyis én nem, de mindegy. Mikor kezdődik az edzésetek?
- Negyed óra. - pillantott a fekete karórára, melynek hatalmas volt a számlapja. - Hátha...
- Ha nem, akkor megkeresem. - mondtam, és minden porcikámban azt kívántam, hogy ne kelljen kettesen beszélgetnem vele. 

Épp, hogy elköszöntünk, Király Gabi eltűnt, én pedig lassú léptekkel indultam a stadion felé. Nem értem ki az épületből, amikor Klainheisler hangját véltem felfedezni.
- Hé! - kiáltotta, s a folyosó falai visszaverték a hangját, mely visszhangozni kezdett. Megfordultam, s arckifejezése láttán egy kicsit én is zavarttá váltam. - Segíts.
- Én? - kérdeztem megdöbbenve. Vajon mi az, amit sztárfocista létére nem tud megoldani, és én kellek hozzá?
- Balázs... - motyogta összehúzott szemöldökkel.
- Mi van vele? - sóhajtottam, s egyre inkább féltem a választól. A fülemben visszhangoztak Gabi szavai, és őszintén imádkoztam, hogy ne legyen igaza.
- Egyszerűbb, ha megmutatom. - ragadta meg a karom, fejével az ajtó felé biccentve - Tizenkét perc van az edzésig. - magyarázta gyorsan, miközben óriási léptekkel haladva húzott maga után - Tizenkét perced van, hogy észhez térítsd. Storck nagyon pipa.
- Hé, lassabban, lassabban, oké? - kérleltem feszülten, mert nem tudtam értelmezni a helyzetet - Mi van?
- Ez. - mondta, majd megállt egy ajtó előtt, melyen a 001-es szám szerepelt. A következő pillanatban feltépte az ajtót.

Mivel előttem állt, hatalmas vállai eltakarták előlem a kilátást. Látni nem láttam a problémát, melyért iderángatott, de iszonyúan büdös alkohol szagot kezdtem érezni. Felkúszott az orromba, égette a szemem. Az a fajta szag volt, amitől az ember önmagában spicces lesz, nem még ha iszik is mellé.
- Ébresztő. - kiáltotta el magát, majd az ablakhoz lépett, és felhúzta a redőnyt. - Hallod? Kelj már fel! - rángatta le Dzsudzsákról a takarót.
Én ugyan nem láttam magam kívülről, de az biztos, hogy a döbbenet kiült az arcomra. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Hogy miért? Azért, mert a hihetetlenül szúrós szag mellé egy sokkoló kép párosult. Abban a pillanatban megértettem: Király Gabi minden egyes szava igaz volt, mindennemű félelme ott volt előttem, egyetlen személyben... és ez a személy nem más, mint a híres csapatkapitány, Dzsudzsák Balázs.  




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése